Fantasztikusan figyelemfelhívó - 2007-es anyag ugyan, de úgy tűnik, készítői már akkor látták a trendeket... meglepően jól (nem ez a jellemző a kutató cégekre).
Tudás-készség-szocializáció... szép kis hármas. Ha megnézzük magunkat, egyiktől a másikig futunk... hogy mindhármat valamilyen szinten képesek legyünk fejleszteni. Soha véget nem érő maraton...
Az persze más kérdés, mennyire rémisztőek az általuk felvázolt tendenciák - csak egy példa - az emberek több mint 50%-a kevesebb mint 5 éve dolgozik jelenlegi munkahelyén. Az én olvasatomban: mire igazán átlátná, már megy is... miért? Mert mennie kell? Mert talált jobbat?
"Olyan állásokra készítjük fel tanulóinkat, amelyek még nem léteznek" - nem biztos, hogy ez tragédia. Az sokkal inkább, ahogyan készítjük fel őket. Szerencsésnek érzem magam, hiszen alig 5 éve csatlakoztam újra az oktatáshoz, 10 évi versenyszférában való ténykedés után. Még emlékszem, tőlem mit vártak. Remélem, nem felejtem el... Igazából semmi különlegeset: gyors reakciót, a határidők pontos betartását, a felmerülő gondok villámgyors megoldását, alkalmazkodóképességet, jó kommunikációs készséget. Minden egyebet megtanult az ember menet közben. A probléma talán inkább az: a magyar iskolarendszer még mindig statikus dolgokat, elméleteket akar beleverni a diákba, aki pedig tiltakozik ész nélkül...
Valóban... egy napi "adatbevitelünk" több, mint 100 éve egy egész életé... a mai gyereket a szelektálásra kellene megtanítani. Arra, hogyan használja a rendelkezésére álló eszközöket. Miért is kell tudnia százezer évszámot? (Miért kell nekünk a tesztben tudni a rövidítések jelentését? - kicsike, de gonosz megjegyzés) Már a kérdőívben megfogalmazta valaki: néha a Google az ember legjobb barátja.
Szomorú talán csak azért vagyok, mert valóban megszűnni látszik a hagyományos család intézménye... alapok nélkül pedig bármit szeretnénk is építeni, eléggé felemásra sikeredhet. Ezen azonban az oktatás nem változtathat - maximum a károkat enyhítheti...
Néha úgy érzem: a suliban is majd egyformán vagyok anyuka és tanár. Annyiféle egyéni baj, gond van, ami mellett nem lehet, nem szabad, s nem is bírnék elmenni, s amelyeket régebben a családok oldottak meg... Ilyenkor eszembe jut: remélem, a saját lányomnak nem a tanárával kell majd ezt megbeszélnie, ha akkora lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése