Szokásomtól eltérően most csak megosztanék néhány gondolatot azokból, amiket mostanság olvastam...
A gondolatok nem a sajátjaim, csak tetszenek - Az olvasás védelmében; Pont Kiadó, Budapest, 2010.
"Amint arra Pataki Ferenc szociálpszichológus utalt (megjelenés alatt) az én elbeszélések (self-narratives) analógiájára csoport elbeszélésekről (group-narratives) is beszélhetünk. Véleménye szerint ezek funkciója két irányba mutat. Egyrészt ezen elbeszéléseknek (saját történetek, anekdoták, mesék, irodalmi alkotások - egyáltalán a kollektív narráció különféle műfajainak) sajátos csoportfenntartó, identitásképző, az összetartozás, az együttes élmény tudatát erősítő szerepük lehet. Az elbeszélések szelektálásával, megformálásával, felidézésével elevenen tartják a csoport kohéziós erőit, "újra és újra hitelesítik a csoportidentitást, majd ezáltal új lendületet adnak... a "self made" indentitásképzésnek. Tehát másrészt a csoporthoz tartozás élménye egyúttal az én-meghatározás folyamatát is elmélyíti, tudatosítja, gazdagítja. Miféle csoportkohéziót, csoport és egyéni azonosságtudatot generálnak az egyre divatosabbá való amerikai lektűrök? A "nagy nemzeti elbeszélések" (mitológiák, mondavilág, eredetmagyarázatok, nemzeti történelem) háttérbe szorulásával hogyan alakul majd a jövő generációinak "beavatása"? Hiszen a mindenkori új tag befogadása rendszerint éppen a csoport-elbeszélések, a közös történet, történelem személyessé tételével válik maradandó élménnyé, ezek által részesül a csoportidentitás tartalmaiban (Pataki F. 1998.)
"a mai magyar iskolarendszerben hosszú évek óta a fiatalok 6-8%-a nem végzi el a 8. osztályt a 16. életév betöltéséig sem,
a 8. osztályosok 30%-a súlyos szövegértési problémákkal küszködik,
a közoktatásból kiesők arányát 25-29/ között becsüljük (nem kerülnek sem középiskolába, sem szakmunkásképzőbe),
a középiskolákból évente átlagosan a tanulók 13-15%-a esik ki, az egyes iskolák közötti különbségek (falu, kisváros, nagyváros) fokozatosan növekszenek,
1990 és 1995 között a 9 és 18 éves korosztályok olvasásértési teljesítménye 20%-kal romlott."
"... a gyerekek számára fontos, szeretetteljes, tartós interperszonális érintkezések egyre ritkábbak és rövidebbek, a szülők, a pedagógusok, egyáltalán a felnőttek egyre kevésbé érnek rá. Holott a személyiség differenciálódásához, majd az autonómia megszerzéséhez ezekre a másolható, követhető "identifikációs kulcsszemélyiségekre" óhatatlanul szükségük lenne például épppen a korábban már emlegetett "kollektív narrációs" alkalmak, a kis- és nagy történetek, a legendák, a nemzetmítoszokat is feldolgozó irodalmi alkotások megvitatásakor... Az adatok egyértelműen negatív irányú elmozdulást jeleznek. Csaknem duplájára nőtt a senkivel sem beszélgetők, az élményt másokkal meg nem osztók aránya, felére csökkent a kortárs csoport, a szülők és a pedagógusok ilyen jellegű szerepe, de a könyvtárosok szinte el is tűntek ezekből a szituációkból."
"Táblázatunk tanulságai komoly figyelmeztetésként is értékelhetők mind a pedagógus-, mind a könyvtárosképzés és továbbképzés felelőseinek. Tantervkészítés, tankönyvek bővülő piaca, számítástechnikai fejlesztés, adatbázisok beszerzése és kezelése hallatlanul fontos dolgok! De ki figyel a gyerekek töprengő arcára?"
(Nagy Attila: Vázlat közelmúltunk olvasáskultúrájának állapotáról)
"Már-már az érthetetlenséggel határos számomra, hogy miközben a digitális adathordozók és médiumok világában és magán a világhálón - vagyis a létez(het)ő legnagyobb betűtengerben - rohamléptekkel követik egymást az új és új események, szoftverek, technikai vívmányok, azonközben nem kevesen még mindig hisznek a lassú és elidőző olvasás "győzelmé"-ben, többségi érvényesülésében, az emberi viselkedést komolyan befolyásolni képes, sőt kizárólagos és üdvözítő erejében...
A "hívők" - akiket természetesen minden tisztelet megillet - általában megszállott pedagógusok, olvasáskutatók vagy akár egyszerű olvasók, akik el sem tudják képzelni, hogy létezhetnek emberek, akik orcájukon szégyenpír nélkül ki mernek menni az utcára akkor is, ha nem olvasták a Bűn és bűnhődést vagy A kőszívű ember fiait.... Ma már elsősorban azon kellene meditálnunk, hogy egyáltalán mit adjunk a fiatalok "kezébe" az olvasás helyett. Azon kellene gondolkodnunk, hogy vannak-e olyan eszközeink s ötleteink, melyek legalább részben pótolhatják a pótolhatatlant, azt a tevékenységet, mely az emberiség jelentős része - de nem egésze, ezt azért sosem árt hangsúlyoznunk - számára félezer éven keresztül egyre tömegesebb méretekben jelölte ki az önteremtés irányait, adta felemelő élmények sorát, s jelentett szórakozást."
"Ám jó volna, ha legalább nem tagadnánk mereven annak lehetőségét, hogy a miénktől eltérő olvasásfogalmak is létezhetnek e Földön - civilizációnként, nemzetenként, koronként, társadalmi csoportonként mások és mások. Vagyis nem biztos, hogy a CD-olvasónkat kell kicserélnünk, ha akadozni látszik, hanem valószínű, hogy a saját érzékelőinket kell átállítanunk a közeljövőben egy másik fordulatszámra, s megtanítanunk ma még számára láthatatlannak tűnő jelrendszerek olvasására."
"Lassan be kell látnunk, hiába hiszünk mi abban, hogy olvasás vagy irodalom nélkül lehet élni, csak nem érdemes; mert egyszer mégiscsak kiderülhet, hogy a fentebb jelzett, generációk és jelrendszerek közötti, egymással ellentétes vágyak és akaratok, lehetőségek feszültsége tovább már nem tartható, mert maradandó személyiségkárosodást okozna. Ekkor következnek be generációk és "nyelvek", beszédmódok egymás elleni "lázadásai". Eme lázadások egyik első jele a közös jelrendszereken nyugvó közlések megkozelítőleg azonos dekódolásának értelmére való rákérdezés. Második lépcsője pedig már e jelrendszerek közlésre, megértésre való alkalmasságának kétségbe vonása. Nézetem szerint nagyjából itt tartunk ma, vagyis ott, hogy az iskolába járók többsége még éppen elfogadja kényszerűségből, hogy neki ilyen és ilyen feltételeket kell teljesítenia az "érett ember"-ré váláshoz, a társadalom életébe való "egészséges" betagozódáshoz. Maholnap azonban az oktatási rendszer e látszatnyugalmon alapuló konszenzusa felborulhat, hisz már most is eresztékeiben recseg-ropog a rendszer egésze, és sokkal nagyobb bajok következhetnek be, mint ha a várható történésekre előre felkészültünk volna.... Nézetem szerint társadalmunkban mára ugyanis egyre nyílik a "dekódolási olló" is. Még éppen annyira használhatók a hagyományos jel- és dekódoló rendszerek - ilyenek a betűk s maga az olvasás is -, hogy a felnövekvő nemzedékeket bevezessék a létezés és a kulturális, továbbá biológiai áthagyományozás titkaiba, hogy önmaguk - ti. e jelrendszerek - használatára szocializálják őket, ám már ma is erősen megkérdőjeleződik e módszerek érvényessége...
Mert hát mit is kezdjen a tanár vagy a szülő egy napi 6-8-10-12 órát youtube-ozó, twitterező, msn-ező, sms-ező, e-mailező, playstation-öző stb.-ző gyrmekkel, aki "ráadásul" meglehetős otthonossággal képes létezni egy egészen bonyolult és differenciált, a felnőttek számára azonban erősen idegen jelvilágban, s még csak boldogtalannak sem érzi magát - sőt!... Vajon miért nem fogadunk el valamennyit az ő virtuális világuknak az örömeiből és értékeiből? Miért idegenkedünk mi, idősebbek, de az egész magyar oktatási rendszer attól, hogy azt a beszédmódot, amelyet ifjaink a mindennapokban anyanyelvként beszélnek, egyáltalán észrevegyük? Hisz ha ezt nem tesszük, nemcsak elzakatol a szomszédban az évszázad, de elszáguldanak mellettünk a saját gyermekeink is úgy, hogy közben szóba sem elegyedtünk velük..."
Két nézőpont... két vélemény... s egy régi mondás: Az igazság mindig félúton van...
