Csak olvasgatok....

http://www.fn.hu/belfold/20091115/ne_diktaturara_neveljunk/ http://www.fn.hu/belfold/20091026/magukra_maradhatnak_tanarok/

Érdekes anyagokat találni a neten... Miért van mégis az az érzésem, hogy megint csak beszélnek valamiről, de érdemi intézkedés nem történik? Mindkét cikkben hivatkoznak bizonyos kutatási eredményekről - lesújtóakról -, de mint gyakorló tanerő, mégsem vettem észre, hogy bármi történt volna a gyakorlatban. Hm.. azért mi is birkák vagyunk rendesen, mert hagyjuk. Jómagam is bégetek természetesen, mert ki szeretne szél ellen....??? Pontosan tudom, hogy akár már holnap tömegével lenne pályázó a helyemre, tehát én is szépen befogom a szám - gyanítom sokan vagyunk ezzel pontosan ugyanígy.

Az volna a megoldás, amit sok iskola már meg is tett? Beléptetőrendszer - tudok olyan iskoláról, ahol fémdetektoros kapun átlépve lehet csak az épületbe bejutni. Valamint olyanról is, ahol immár 3. éve két ember tart egy órát... Egy tanár+egy biztonsági őr....

Mennyire a mi hibánk is ez? Mennyire a társadalomé? Mennyire azé, hogy bizonyos körök gátlástalanságának láttán sokan azt gondolják, ha nekik mindent szabad, akkor nekünk is? Miért nincsenek betartható szabályok?

Idézek a második linkként beírt anyagból: "A Lannert Judit és Földes Petra által jegyzett tanulmány arra a következtetésre jut, hogy az iskolai agresszió tükrében is ugyanazt tapasztaljuk, mint az iskolai eredményesség terén: közoktatásunk működésére markánsan rányomja bélyegét a szelekció és a szegregáció."

Túl azon, hogy ez a mondat nem mond semmit - mint az ilyen megrendelt tanulmányok többsége -, megoldási lehetőségeket, alternatívákat meg aztán végképp nem ad. De mit sugall mégis? Mi megmondtuk mit kellene tennetek, de elmaradottak vagytok tanárok, nem tudjátok végrehajtani. Tudom, a passzát szelet nem fogom feltalálni. Azt is pontosan tudom, hogy ma a szegregáció mellett beszélni sem túlzottan népszerű dolog. Viszont egy egyszerű hasonlattal élve: a rohadt almát is kirakom a kosárból, hogy ne rohassza meg a többit... Ezek a gyerekek iszonyatosan tudják rombolni a közösséget, központi szerepet tudnak betölteni - és mételyezik a többit. Magamról tudom, micsoda energiát emészt fel, ha csak némileg is közömbösíteni kívánjuk őket. Nem arra gondolok, hogy afféle gettó-iskolákat kellene számukra létesíteni, inkább arra, hogy külön osztályokba kellene szervezni őket, és valóban megteremteni azon feltételeket, amelyek megléte esetén ők is szocializálhatóvá válnak.

Minden anyag iskolapszichológusról beszél, meg szabadidős foglalkozásokról... ugyan! Én még nem láttam élő iskolapszichológust, pedig nem tegnap óta tanítok:-(

Az első hivatkozás alatt található cikk egy szociális  kompetenciacsomagról beszél, mely állítólag letölthető, szabadon alkalmazható... Lehet, hogy csak én vagyok ügyetlen, nem fordítottam elég időt és energiát a megtalálására, de mégsem leltem... Ha valakinek sikerült, kérem írja meg!!

A magam részéről szkeptikus vagyok... 9.-be már egy eléggé kialakult szabályrendszerrel (követő v. elutasító) érkezik a gyerek. Ezt egy - mondjuk 1 hónapos - kurzus nem változtatja meg. Akkor meg pláne nem, ha a szülő ebben nem partner.

Tulajdonképpen nekem nem is volna okom túl sok panaszra. Abban az iskolában, ahol tanítok, túlzottan még nem jelentkezett az agressziónak a contact formája. A verbális viszont annál inkább. Azt hiszem, egyik sem veszélytelenebb a másiknál. 2 éve, mikor olyan "divatosak" voltak a tanárverések, különféle atrocitások, magánfelmérésbe fogtam. Minden osztályomat (úgy 90-100 diák) megkérdeztem, ütött-e meg már valakit életében dühből, indulatból. Mindössze 5(!) gyerek volt, aki nem-mel válaszolt. Az osztályok nembeli megoszlása jellemzően 30 lány, 2-4 fiú...

Eltöprengtem azon, mennyire vonzata ez annak, hogy a verbális kommunikációjuk nem igazán magas szintű... Akkortájt volt egy elég komoly verekedés az osztályomban. Sértegetéssel kezdődött, de sikerült úgy beérnem, hogy megkezdődött a hajtépés... Szerencse a szerencsétlenségben, hogy épp velük volt a következő órám. Nagyjából 10 percem volt eltöprengeni azon, mit tehetnék... Aztán összekevertem az érintett feleket, mindkét csoportot úgy osztottam fel, hogy legyenek benne az ellentáborból is. Minthogy azt tudtam, hogy vannak kemény ateisták, s nagyon vallásos gyerekek is, a feladat valahogy kínálta magát: győzd meg a másik csoportot arról, van isten. Természetszerűleg a másik csoportnak amellett kellett érvelnie, hogy nincs. Aztán az óra felénél megfordítottam a szerepeket. Eleinte nem értették a célt... Aztán belelendültek, és parázs vita kerekedett... Végül talán sikerült elérnem a célt: rádöbbenteni őket, hogy szavakkal is lehet érvelni, nem annak van igaza, aki hangosabban ordít, annak meg pláne nincs, aki először üt....