Gidipacal és társai (Bessenyei István cikke nyomán)

Elolvastam - először, aztán másodszor is. Tökéletes elemzése a két regénynek - be kell ismerjem, igencsak rég olvastam mindkettőt.

Mindkét iskola "rögzített, egyetemesen érvényes normák betartását követel meg" - csakúgy mint a mai iskolák. Az is tény, hogy amióta a világ világ, a serdülők mindig lázadtak. Az már csak időszak, éra kérdése, mikor mi ellen.

"Téved az azonban, aki azt hiszi, hogy a múlt század húszas éveinek iskolai konfliktusai a tekintélyelvűség csökkenésével mára enyhültek."

Fenti megállapítással vitatkozni igazán nem szeretnék - mégis úgy vélem, közelebb áll egymáshoz a két tábor. Legalábbis ami az ideológiákat illeti, mindenképp. Áthidalhatóbbnak érzem a szakadékot, mint akár csak 20 évvel ezelőtt. Természetesen a mai tizenéves már egy teljesen más szemléletű világba-világban nőtt bele-fel, mint akár csak azok is, akik friss diplomásként őt tanították. Ámde! Ha nem volnának keretek, ugyan mi ellen lázadnának?

Előfordulhat, hogy nem idevágó a példa, de nekem a "Kísérlet" jut eszembe, melynek eredeti felvételeit volt szerencsém látni csakúgy, mint a belőle készült játékfilmet. Nem ugyanoda fut ki a történet, de a vezetőszál mégis közös lehet. A református leánygimnázium, a katonai iskola, a börtön mind-mind szigorú szabályok által behatárolt élettér. Ha valami ellen szükséges ebben az életkorban lázadni, ez ellen egyszerűen muszáj!

Ami miatt ez eszembe jutott: sok modern elmélet javasolja, hogy enyhíteni kell a szabályokon, feledjük a tekintélyelvűséget, eredményesebbek leszünk nélküle. A laissez faire elmélet szerint az individuum-ot abszolút tiszteletben tartva felszámol mindennemű struktúrát, tekintélyt, hatalmat. A közösség tagjai egyenlőek, a döntések demokratikusan születnek.

Kiváló elmélet... még azt sem mondom, hogy életképtelen. Ámde a tanárnak mégiscsak van egyfajta felelőssége, szerepe, amely ezen keretek közt nem minden közösségben működik. Nem gondolom, hogy az autokratikus vezetési stílus volna a célravezető, mert hitem szerint a tekintély nem istentől való... azt ki kell érdemelni, ennek elérésére ez a stílus pedig alkalmatlan. A mai tizenéves úgy verseng, ahogy talán még soha. Hogyan biztosítjuk a gyengébb résztvevők jogait? Valamiféle ötvözött modell volna a célravezető - ahogy a mondás is tartja: az arany középút.

S talán ez a legnehezebb - mert hol is található ez a középút? Ott, hogy engedjük az erősebbeket érvényesülni, hisz' úgyis ők az életképesebbek, erősítsük tehát őket? Avagy próbáljuk meg a lemaradókat gyorsabb haladásra ösztönözni, ezáltal óhatatlanul lassításra kényszeríteni a többieket? Nagy dilemma ez - talán nem csak nekem.

Talán a demokratikus stílus áll a legközelebb az igazsághoz, minthogy - a többség által elfogadott - szabályok közt igyekszik biztosítani a mindenki számára megfelelő ütemet, kapcsolatokat, fejlődést. Tapasztalatom szerint azért ennek időnként meglehetősen autokrata módon kell érvényt szereznünk. A heterogén csoportok kényes egyensúlyának fenntartása érdekében időnként így, máskor pedig másképp kell reagálnunk. Már ahhoz is nagyfokú odafigyelés, emocionalitás kell, hogy a megfelelő érintkezési viszonyok kialakuljanak. Gondolok itt az egyre sűrűbben előforduló - és egyre agresszívebb - bántalmazásokra diák-diák, diák-tanár viszonylatban egyaránt.

Nem gondolom, hogy bármi újdonságot mondok azzal, hogy a helyzet mostanában egyáltalán nem könnyű - leginkább összetett, tömérdek mozgatórugót nem is ismerhetünk. Talán régebben egyszerűbb volt - mostanság pedig kicsit sem unalmas...

A mi tanítványaink hihetetlenül instabil viszonyok között kénytelenek egyensúlyozni magánélet, társadalmi viszonyok stb. szintjén. A 20-as évek Magyarországa sem feltétlenül az abszolút társadalmi-gazdasági biztonság mintaképe. De voltak olyan "kapaszkodók" (család, vallás), amitől talán kevésbé érezhették mindazt, amit a mostani korosztály. Ha jól emlékszem, ezen időszakban hihetetlen módon megnövekedett az iskolák száma, az oktatás fejlesztése. Ez sokaknak lehetőség volt.

Ezzel szemben a  mi gyerekeink mit mondanak ki nyíltan: azért tanuljak, hogy annyi pénzért küzdjek mint a tanárnő?

Annyi érték devalválódott... annyira kevés a korlát - csoda, hogy tévelyegnek? Csoda, hogy pótszereket keresnek? Csoda, hogy lassanként már ránézésre sem tudjuk ki fiú és ki lány? Valahol-valamikor-valamiképp minden összekeveredett. Néha visszasírom a szabályokat. Azokhoz legalább lehetett igazodni, és különösen jólesett ellenük lázadni. DE! Még volt mi ellen. A mai tini nem lázad... egyszerűen fásult. Keresi a helyét és nem találja.

Sokszor kimondja, hogy ésszel nem lehet érvényesülni, a tudás ma nem trendi. Tavalyi költözésemkor találtam rá egy nagyjából 2 éve íródott papírhalmazra, melyet az akkori tanítványaim írtak. Azt kértem, írják le, ki mi szeretne lenni úgy 10 év múlva. Tipikusan lányiskola lévén 70%-uk azt írta, hogy feleség. Nem azt: orvos, ügyvéd, fodrász - mindegy: bármi. Feleség...

S mennyire mások a cikk két regényében leírt sorsok, lázadások, szélsőségek! A mai tini könnyen bele is halhat a szélsőségeibe... Gondoljunk bele: neki mi jutott? Lehet, hogy fizikailag mindent megkap - olyannyira mindent, amiről mi még csak nem is álmodtunk - igaz szüksége sem biztos hogy van rá. A szükségletek generálásával foglalkoztam egy évtizeden át... Foglalkozik vele valaki? "Terelgeti" valaki?

Ami viszont változatlan: "a tanárok mindkét regényben többnyire vagy angyalokként vagy ördögökként jelennek meg..." "...a végletesen látó serdülő szemében angyal lesz az a tanár, aki felismeri a kialakuló gyermek belső küzdelmének nehézségeit, aki becsüli a másságot, aki figyelembe veszi az egyéni életvilágok különbözőségét."

De jó is volna az angyal szerepében tetszelegni!

Érdekes momentum, hogy a "beavatás" intézménye mind a mai napig jelen van. Még emlékszem, a most 10.-es osztályom milyen felháborodással, átéléssel panaszolta, mi mindent el kell tűrjenek a "nagyoktól". Idén ősszel pont ugyanezt "játszották" ők is... Pedig hogy megígérték tavaly, hogy ők aztán nem, mert ez mennyire megalázó. Ennyire feledékeny volna az emberi agy? Mi mozgatja vajon? Ha ezt a gondolatot továbbviszem: anno diákként hányszor mondtam magamnak, hogy ezt én soha nem tenném meg... és időnként megteszem. Továbbmegyek: anyaként is megteszem, amit valamikor nagyon utáltam, amikor a saját édesanyám tette...  Vajon azóta beláttam az értelmét, avagy csak működnek az automatizmusok? Megválaszolatlan kérdések ezek számomra.  

Tucatnyi dologban felnőttként jöttem rá, hogy tanáraimnak/szüleimnek igaza volt, ha akkor nem teszik meg, ma más lennék, máshol volnék, mást csinálnék.

Tudhatjuk-e a pillanatnyi helyzetben abszolút biztonsággal mi a helyes? Talán csak bízhatunk benne, hallgatunk az ösztöneinkre, dolgoznak a beidegződések, nem feledjük a tapasztalatainkat...

Évtizedekkel ezelőtt nem változott ilyen gyorsasággal a világ - a mai gyerek szembesül azzal, hogy ami tegnap igaz volt, az mára hazugság. Ami tegnap érték volt, mára talmi.

Nagy a felelősségünk, nagyobb mint valaha...