2009. november 6., péntek

Krajcsi Attila-cikk

Érdekes, figyelemfelkeltő, elgondolkodtató volt a cikk.. Érdemes pontról-pontra haladni benne.
Hitelesség: kóklerek mindig is voltak, az internet csak egy plusz lehetőséget nyújt az érvényesülésre. A kérdőívben is volt egy ilyen kérdés, a gyerekek többsége - ahogy néztem - elég magabiztosan állította, hogy képes kiszűrni az ilyesmit. Amit én sokkal nagyobb veszélynek érzek, az az empátiánkra ható levelek sokasága. Mire gondolok? Azokra az e-mailekre, amelyek időnként többször is megjelennek a postaládánkban, s gyűjtenek beteg kisgyereknek, nehéz helyzetben lévő családoknak. Eleinte sokan érezték úgy, tenniük kell valamit. Majd kiderült, hogy átverés az egész. Elég sűrűn előfordulnak még mindig az ilyesfajta esetek, az emberek pedig egészen egyszerűen védekeznek, s már olyankor sem segítenek, ha valóban szükség lenne rá. Mert mi van, ha ez is átverés???

Valóságérzék elvesztése: azért az utolsó sorok még ha igazak is, nagyon elgondolkodtattak. Természetes, hogy egy kisgyerek valamilyen szinten el tudja különíteni a virtuális világot a valóságostól. Idézem: "kisiskolások nagyon pontosan tudják, hogy az esti híradóban látott vér valódi, míg az utána következő filmben látható vér csak "virtuális". Pontosan ugyanolyan lidérceseket álmodnak a filmbéli rettegés után, mintha megélték volna. Ugyanakkor saját lányomon tapasztalom, hogy mennyire rugalmasak is tudnak lenni, a valós világ véres jeleneteivel kapcsolatban. Talán azért, mert az kevésbé szemléletes, nem "szélesvásznú". Ez így eléggé érthetetlen, belátom. Pár hete volt egy csúnya baleset az iskolában, centiméterekről látta - vér, törés, fájdalom. Tartottam tőle, hogy rémálmokkal teli éjszakánk lesz, de nem volt. Ugyanakkor egy olyan film, ami ugyan kevésbé rémes látványban, ám tartalmában megérintette, sokkolóbban hatott rá. A minap látott egy történetet egy kislány életéről, aki elveszti a szüleit. Hiába zárult happy end-del. Még két éjjel hánykolódott, keresett hajnalok-hajnalán, hogy ugye én nem halok meg... Lehet, hogy csak ami a lelkükig hatol, az okoz traumát? A többit valóban képesek egyfajta játéknak-szórakozásnak tekinteni?

Elidegenedés: Abszolút elfogadható a szerző minden állítása. Azonban az arányok sajnos meglehetősen eltolódtak a kommersz irányába. Valószínűleg nem én vagyok az egyedüli, aki úgy járt, hogy annyira belefeledkezett egy olvasott történetbe, hogy elkésett valahonnan, megfeledkezett az ebédelésről és hasonlók. A problémát ott érzem, hogy a mai tizenéves nem válogat. Mindenből a bulvár-jellegűt keresi, legyen az tv, internet. Azután ehhez hozzá is szokik, ellustul és iszonyú nehéz értelmes tevékenységre rábírni.

Identitás elvesztése: Talán nem eretnekség vitába szállnom a szerzővel. Az identitás egy folyamat, melyet éveken át építgetünk, s mely tizenévesen még csak épphogy alakulóban van. Ezt a folyamatot borítja fel az a fajta névtelenség, amit az Internet biztosít. Vannak ideálok, akikhez hasonlítani akarnak - talán még inkább, mint valaha. Lásd a kapcsolódó mentális és egyéb problémákat: anorexia, bulémia. Avagy a megfelelni vágyásnak az a szintje, hogy egy tini olyan külsőt, olyan életet szeretne, mint az épp aktuális idoloké. Holott az ő korosztályos feladata egészen más volna. Könnyebb egy virtuális ént megalkotni és működtetni, mint a való világban megfelelni. Ugyan ki ne választaná a könnyebb utat??? (Sajnálom, hogy a forrást nem tudom idézni, de megdöbbentett: a 14-18 éves korosztály 30%-a olyan partnert választ, aki nála 15-20 évvel idősebb, mert ő tudja azt az életnívót biztosítani, melyet a média közvetít. Könnyű volna mindezért csak a tömegkommunikációt, az Internetet kárhoztatni - de ezért a mi generációnk a felelős.)

Agresszió: De szerteágazó kérdés... meglepett, hogy Krajcsi Attila ilyen keveset foglalkozott vele. Mert mi is az agresszió? Minden olyan magatartás, amely másoknak/másokban kárt okoz. Ennek lehet a megjelenési módja fizikai avagy mentális egyaránt. Az ősember is agresszív volt, ha nem tetszett neki a másik fizimiskája, képen vágta egy kőbunkóval. Igaz, az legalább egy tiszta helyzet volt. Ma talán azért rosszabb a helyzet, mert nem nagyon vannak lehetőségeik, hogy levezessék. Ennek egyik eszköze volna a sport, de ha csak a saját iskolámat nézem, a 360 diákból megközelítőleg csak 100 sportol rendszeresen.
Úgy érzem, ettől függetlenül a mentális agresszió sokkal veszélyesebb, rombolóbb. Sokkal több esetben jár együtt visszafordíthatatlan sérülésekkel, mint a fizikai.
Ugyanakkor mindkét fajtája sejteti, hogy gyerekeink fejlődése során valamit kezeletlenül hagytunk, valami nem normális módon ment végbe. Az önkontroll fejlődése sem mehet végbe egy virtuális térben. Ehhez személyes kapcsolatok, kötődések, reakciók, tapasztalatok kellenek.
Mindezek együttes hatása miatt érzem veszélyesnek, hogy a mai tinik sokkal inkább élnek a világhálón, mint a valóságban.

Információs tenger: Egyik anyagunk végén volt egy feladat - kérdezzük meg a diákjainkat, tudják-e mit jelent a kifejezés: technológiai konvergencia. Jó diákként 6 csoportban feltettem a kérdést. Senki nem tudta, még sejtésük sem volt. Megoldásként azt javasoltam, keressék meg a google-ban, s aki elsőként megtalálja, kap egy kisötöst. 10 perc után még nem volt megoldás sem 9., sem 10., sem 11. osztályban. 11.-ben találtak ugyan barokkos 10 soros körmondatokat, de értelmezni nem tudták. Itt érünk ahhoz a gócponthoz, melyről évek óta cikkek, tanulmányok születnek. A mai 10-18 évesek nem tudnak értőn olvasni, a szövegértésük alacsony színvonalú. Azt hittem, mivel sokat használják a net-et, könnyedén keresnek, szűkítenek, de rá kellett döbbennem: egyáltalán nem így van. Bóklásznak, tévelyegnek az információk özönében, s nem tudnak válogatni, szűrni, szelektálni. Ismét egy szép-nehéz feladat. Csak középiskolába érve már ezzel kicsit elkéstünk - ezt jóval korábban kellene kezdeni.

Negatív utópiák: Nem mernék állást foglalni. Annyira hektikusan változik a világ, hogy megvalósulhat minden, s ennek akár az ellenkezője is. Drámai változástól nem tartanék... annyi mindent kikiáltottunk már a történelem folyamán pusztítónak, Isten ellen valónak - melyek mindegyikéről kiderült, hogy csak meg kellett tanulnunk együtt élni velük. Örök optimistaként remélem, hogy ebből a jelenlegi káoszból is rend szerveződik egyszer.

2 megjegyzés:

  1. Lehet-e általános kijelentéseket tenni egy nemzedékről? Lehet-e általános kijelentéseket tenni az internetről? Ha erőszakot látunk, rákérdezünk-e, hogy nem agresszív-e maga az iskola? Megtanítanak-e bennünke, mint tanárokat arra, hogyan kezeljük a posztmodern identitáskeresést (amelynek folyamán az értékek, életmódminták szabad tárházából egyéni identitásokat vagyunk kénytelenek - mindannyian! - nap mint nap összeállítani?)

    VálaszTörlés
  2. Hihetetlenül találó és pontos kérdéseket teszel fel! Természetesen a válasz: nem. Maximum trendeket fogalmazhatunk meg.
    A "megtanítanak-e" kezdetű kérdésedre alighanem a válasz nem. Ám még annyi mindenre nem tanítottak meg minket, s talán pontosan attól válik valaki egyszer tanárrá a szó jó értelmében, hogy van némi empátiája, tudása, fejlődni-akarása.

    VálaszTörlés

 

free site statistics