Új tanári szerepkörök

No ez már kóros... nem kicsit. Gyógyítható-e a grafománia? Vagy ennyire unatkoznék? Kezdem egy idegen tollal való ékeskedéssel:
Örkény István: Az élet értelme

"Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára."

A tanár talán a madzag... a diák meg a paprika... összehoztam egy tisztességes képzavart. Meg aztán mostanában regény helyett tanulmányokat, értekezéseket olvasok - amiken aztán el is gondolkodom.

Egyre inkább az az érzésem, valamit csúnyán elrontottunk, s folyamatosan ezen a vonalon haladunk. S még csak azt sem tudjuk, hol a hiba. Néhányan legalább már azt látjuk: valami baj van, valamit másképp kellene csinálni. Nem állítom, hogy tudom a megoldást, mindössze töprengek, próbálkozom...

Ami biztos: át kellene adnunk egy tudásanyagot. Ami már kevésbé: mit tartalmazzon ez az anyag, s legfőképpen, hogyan adjuk át. Cseppenként, tölcséren át fejbetöltve, sulykolva, játékosan, témakörök köré gyűjtve, felhasználva megannyi új és új módszert???

Talán túl sok is a lehetőségekből - kipróbált, biztos módszer nincs. Néha olybá tűnik, mintha hófehér hermelinpalástban akarnánk átsétálni a sártengeren úgy, hogy közben persze nem szeretnénk összepiszkolni magunkat...

Vannak elméletek azzal kapcsolatban, hogy a mai gyereknek a látvány kell, információtömeg, gyorsaság, a technikai eszközök tárházának felvonultatása. Mások állítják, hogy pontosan ettől agresszívek, felületesek. Az igazság pedig talán valahol középen van.

Olvastam egy tanulmányt (http://www.opkm.hu/konyvesneveles/2002/4/Orban.html) melynek szerzője aggodalommal szól a mai gyerekek olvasásképtelenségéről, mindenfajta irodalom iránti közönyösségéről. Mindemellett "nagyjaink" azon töprengenek, hogy talán a memoritert ki kellene törölni az eszköztárunkból:-(

Van azonban egy - általam nagyon jónak vélt - gondolat ebben az anyagban. Voltaképp azt fogalmazza meg, hogy nem szabad kényszeríteni tanítványainkat arra, hogy gondolkodás nélkül fogadjanak el kinyilatkoztatásokat, nem csupán valakinek a véleményét kell megismételni, inkább az "aha-élményt" kellene megismertetnünk velük - mert az tartósan meg is marad. A mai gyerek nem használja a képzelőerejét - melyben szerepe lehet a készen kapott "konzervek"-nek, melyek folyamatosan ömlenek a médiából, az internetről - s ne tagadjuk: tőlünk, tanároktól is.

A szerző sem válaszolja meg ezeket a kérdéseket - többet is nyitva hagy... nem hibáztatható a számítógép, a televízió, sem régi módszereink sem egyértelműen a ma kialakult helyzetért.

Nem hinném, hogy megtaláltam volna a bölcsek kövét... Egyetlen saját gondolat jutott mindezek kapcsán az eszembe: talán a rohanás lehet az ok. Mindent azonnal akarunk elérni, lehetőleg már tegnapelőtt. Ez egyrészről a szülők hibája is, hiszen az a "menő" iskola, ahol már novemberre olvasnak a gyerekek. Az iskola pedig igyekszik megfelelni az őket "fenntartóknak": szülőknek, önkormányzatnak egyaránt. Tehát már két oldalról erősítették meg a tanárokat abban, hogy hamar, gyorsan, mielőbb... A végtermék, szerencsétlen gyerek pedig ott üldögél félig óvodásként, aprócska keze még hozzá sem szokott a finommozgásokhoz, de már azért szidják-büntetik, miért ír ennyire csúnyán, miért nem tud a vonalak közt maradni, miért nem tökéletes az a kör vagy épp ellipszis...

Próbál szegényke lépést tartani, mert azt már kicsiként is tudja, hogy aki lemarad, az semmi jóra nem számíthat. S ez még a jobbik eset. Mert ha olyan közösségbe kerül, ahol a negatív eredmény a menő, akkor még rá is fog játszani a dologra... Ebben az esetben viszont három vesztessel számolhatunk legalább - ha nem néggyel... gyerek, tanár, szülő - és végső soron a társadalom, amely bővül évente többezer funkcionális analfabétával.

Egy szó mint száz: nem hagyjuk már a legelején, hogy a megtanultak rögzüljenek, készségekké fejlődjenek. Ennek a jelei pedig már a játszótéren látszanak. Egyfelől abban, ahogy az anyukák egymást licitálják túl, hogy bezzeg az enyém már 10 hónaposan járt, az enyém már.... stb. Másfelől abban, hogy már az "erős" ovikba kerülésért is hatalmas harc, könyöklés folyik.

Privát példát hozva próbálom érzékeltetni, melyik is a jó óvoda egy mai "jó-okos" szülő számára: a fél játszótér elmeroggyantnak tartott, hogy tanár létemre kimondottan olyan helyet kerestem a lányomnak, ahol nagy kert van, sok játék, anyukás óvónénik. Ezért aztán könnyedén fel is vették, szemben a trendi ovikkal, ahol kiscsoporttól angolóra, betűtanulás, franciaóra, lovaglás, szertorna(!), iskolaelőkészítő órák (!) avagy balettoktatás folyik.